Asztrológiai cikkek

Osthanes cikkei

A tudományok királynõje (2006.APR.29. 17:07:11)

Az asztrológia története

9. A csillagfejtés felemelkedése

A felvilágosodás százada, a 18. század beköszöntével az asztrológia eljut történetének befejezéséhez. Néha-néha megjelenik egy-egy asztrológiai munka, ezek viszont már csak a korábbi szerzõk megállapításait ismételgetik, vagy megpróbálják valahogy felvenni a versenyt a gyorsan fejlõdõ természettudományokkal, egyes megállapításaikat kölcsönvéve, az asztrológia rendszerére ráerõltetve. Miután a legkiválóbbak figyelemre sem méltatják többé a tudományok királynõjét, az asztrológia teljesen divatjamúlttá, ósdi, tudománytalan hóborttá válik, amellyel csak néhány mûkedvelõ dilettáns foglalkozik, ha egyáltalán akadnak ilyenek. Ezek is megelégszenek azzal, hogy szórakoztató jóslatokat adnak, vagy a közvetlen elõdöktõl idézgetnek.

A csillagászat tudománya idõközben jócskán elhúzott az asztrológia mellett, amely az elõzõ században a válsággal küszködött. A héliocentrikus, kopernikuszi világkép-elmélet, a kepleri bolygómozgás-modell, a newtoni mechanika teljesen új megvilágításba helyezi mindazt, amit az emberiség a kozmoszról addig tudni vélt. Az asztrológia ezen megállapításokkal nem tud mit kezdeni: a kortárs asztrológusok ? mint azt Morin példáján is láthattuk ? elkeseredett szélmalomharcot folytatnak az asztrológia megmentéséért, igyekezetük közben tovább rontva állásait. Aztán 1781. március 13-án William Herschel felfedezi ?György csillagát?, azaz az Uránuszt, a Naprendszer harmadik óriásbolygóját.

Ami a csillagászatnak nagy és örvendetes esemény, az az asztrológia szempontjából annak megnyilvánulása, milyen mélyre is jutott az egykor ereje teljében lévõ, alkotó tudomány. A kor asztrológusai, akiknek a tudományhoz már nem sok közük van, legfeljebb mint az asztrológia többé-kevésbé elfajzott módszereit használó mesteremberek, hamarosan szerét ejtik, hogyan is ?haladhatnának a korral?, hogyan tetszeleghetnének a felvilágosult tudomány képviselõinek köntösében. Elkezdõdik az Uránusz bevonása az asztrológiai elbírálásba, ezzel pedig az asztrológiai világmodell, és vele együtt az asztrológiának nevezhetõ tudomány végképp méltatlanná válik önmagához.

Ez is a korra jellemzõ tünet. Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy az asztrológia tudományának egészségét mindig jól mutatta, hogyan viszonyul ember- és Földközpontú, perspektivikus világképe a fizikai valóságot leíró, csillagászati világképhez. A görögök idejében ismert volt a precesszió: az asztrológiában mégsem foglalkoztak vele, mert ahogy Ptolemaiosz fogalmaz, csupán a számítások pontossága érdekében kell figyelembe venni. Amikor az arabok korára az eltérés jelentõssé vált, az asztrológiai világkép érintetlenül hagyása mellett módosították a kozmológiai modellt. Ezek azonban még ekkor sem mondtak ellent egymásnak. De még a héliocentrikus világkép, vagy a Galilei által felfedezett mellékbolygó-rendszerek sem ingatták meg az asztrológiát igazán a hanyatló 16?17. században: csupán tudomásul kellett venni, hogy van, ami a szemnek láthatatlan, és bár asztrológiailag a földi perspektíva a meghatározó, a világ középpontja nem a Föld, így csillagászatilag is más modellre van szükség. A 18. század végén viszont már mit sem tudtak arról, hogy az asztrológia perspektivikus, természetes láthatóságra épített rendszerét nem kell, hogy távcsöves csillagászati felfedezések befolyásolják. Tökéletesen figyelmen kívül hagyva az asztrológiai elméletet, beépítették rendszerükbe az alapvetõen idegen csillagászati megfontolásokat, és ez alapján kísérletezni kezdtek az Uránusszal, majd 1846-os felfedezését követõen a Neptunuszt ? pedig ezek szabad szemmel nem pillanthatók meg, így a földi élet szempontjából nincs jelzésértékük.

A kor ?asztrológusai? javára legyen írva, hogy még ekkor sem veszítették el teljesen a józan eszüket: az 1801-tõl kezdve egyre-másra felfedezett kisbolygókat nem próbálták beleszuszakolni a már amúgy is elfajzott rendszerükbe. Ez csak a 20. században vált divattá, amikor az emberek már rég nem az eget bámulták, hanem táblázataikat vagy késõbb a programok által felírt bolygópozíciókat. Talán ez a szûk körben ismert, szórakoztató idõtöltésnek számító, csökevényes asztrológia el is halt volna, ha a 19. század második felében a spiritizmusból kinövõ egyik okkult csoport, a teozófusok figyelme nem irányult volna rá. Ez pedig beteljesítette a két évszázada haldokló asztrológia sorsát.

A spiritizmusból, a hinduizmus népszerû, leegyszerûsített tanaiból, misztikus spekulációkból és evolúcióelméletbõl összegyúrt vallási elmélet, a teozófia rendszerének lényegi összetevõjét találta meg az asztrológia elemeiben. A teozófusok egy része ezután érdeklõdéssel fordult az asztrológia felé, már amennyiben a kor asztrológiáját lehet ezzel a névvel illetni. William Frederick Allan, mûvésznevén Alan Leo az asztrológia újjáélesztésének céljával a teozófiai gondolkodás szerint dolgozta át a kor elkorcsosult asztrológiáját, létrehozva ezzel a csillagfejtést, amely manapság is asztrológiának nevezteti magát, de már csak távolról hasonlít a tudományok királynõjére. Brit és kontinentális követõi aztán könyvek százait írták össze, elõdjüknek kinevezve Morint, aki egymaga sokat tett az asztrológia sanyarú sorsáért. Nem célom, hogy a csillagfejtésrõl bõvebben írjak, megteszi ezt bármelyik ?asztrológia?-könyv, amely hosszan magasztalja az ?ezoterikus? tudomány nagy képviselõit, tudomást sem véve arról, hogy az asztrológia csak akkor vált ?ezoterikus tudománnyá?, amikor a teozófusok a kezük közé kaparintották. Hasonlóképpen, csak futólagos említést érdemelnek azok a fejlemények, amelyek a csillagfejtés megteremtését követték: ennek a teozofikus ihletésû, ?tradicionális asztrológiának? elnevezett csillagfejtésnek egyeduralkodóvá válása a század elsõ felében, az újságok horoszkóprovatainak megjelenése a ?30-as években, majd a pszichológia, de fõképpen a pszichoterápia ismertté válását követõen a pszichológiai ?asztrológia? megteremtése a teozofikus csillagfejtés alapjain. Tucatjával lehetne sorolni a különbözõ rivális ágazatokat, amelyek számos ismérvükben megegyeznek egymással: mindannyian a teozofikus csillagfejtésbõl sarjadtak, lényegében csak a születési ágazatot ismerik, eszközeiket önkényesen vagy ?kutatások? alapján válogatják össze, nem adnak értékelhetõ magyarázatot a mûködésükre, népszerû tudományos elméletekre hivatkoznak, figyelmen kívül hagyják a klasszikus asztrológiát, és a tudomány képviselõinek szemében jobbára szalonképtelennek, áltudományosnak minõsülnek. Ehhez csak annyi tehetõ hozzá, hogy követve a trendeket, minél újabb irányzatról van szó, annál inkább visszavonul a tényekkel kapcsolatos megállapításoktól a megfoghatatlan ?pszichológiai? kijelentések terepére.

Ilyenformán akár meglepõnek is tarthatnánk, hogy az igazi asztrológia mintha kezdene magához térni három évszázados Csipkerózsika-álmából.

Osthanes