Asztrológiai cikkek

Osthanes cikkei

A tudományok királynõje (2006.APR.25. 21:09:54)

Az asztrológia története

8. Az asztrológia bukása

Az asztrológia szerves fejlõdésének utolsó százada, a 17. század, minden szempontból a kettõsség idõszaka. A mai kor nagy örömére ekkor válik nemzeti nyelvûvé az asztrológiai irodalom. Az asztrológia utolsó, tiszavirág-életû tündöklését a francia Claude Dariot és az angol William Lilly neve fémjelzi. Angliában, ahol a polgárháború alatt és még néhány évtizedig az asztrológiai mûvek szabadon megjelenhetnek, több híres asztrológus is mûködik, így a legnagyobbnak tartott, a kérdõasztrológia területén ? fõként tapasztalata miatt ? kiemelkedõ Lilly, riválisa, John Gadbury, illetve olyanok, mint William Ramesey vagy John Partridge. Ezen szerzõk jelentõsége azonban inkább a mi korunkra nézve tekinthetõ meghatározónak.

E században a kimagasló elméket már nem az asztrológia, hanem a kortárs, fejlõdésnek induló materialista természettudományok foglalkoztatják. Erre a kor asztrológusai kétféleképpen reagálnak. Egyesek, mint Dariot vagy Lilly, visszanyúlnak a korábbi irodalomhoz, és igyekeznek az asztrológia teljességét összefoglalni mûveikben. De õket sem hagyja érintetlenül a kor szelleme: noha nem szándékoznak természettudományos státuszt adni az asztrológiának, sokszor behódolnak a kor divatjának, a ?racionális? megközelítésnek, ami alatt a feltétlen Ptolemaiosz-hûséget és a vitatható ?tudományos? megfontolást kell érteni. Ez utóbbi, amely már a kor természettudománya által megfertõzött szellemben nyúl az asztrológiai hagyományhoz, önkényesen ?tudományos? érveket iktatva be a rendszerébe, számos bevált eszközt partvonalra állít. Nem kis szerepe van ebben az egész Európában érzékelhetõ iszlámellenességnek: a törökellenes harcok idõszakában egyre nagyobb szerepet kap az az irányzat, amely a ?pogány? arab asztrológusok ?agyrémeitõl? kívánja megszabadítani az asztrológia építményét. Ez hát az érem másik oldala: míg azon fáradoznak, hogy minél több tudást összegyûjtsenek az elõdök munkáiból, kíméletlen tisztogatás folyik egy lélektanilag érhetõ, de elfogadhatatlan megfontolás szerint.

Lilly munkája, a Keresztény asztrológia jól mutatja ezeket a változásokat. Míg a mû második, kérdõasztrológiai könyve a Bonattin keresztül egészen Abul-Haszan Aliig visszavezethetõ, bevált hagyományt tükrözi vissza ? az elkerülhetetlen ptolemaizmust leszámítva ?, a harmadik, születési asztrológiáról szóló könyvben mellõzi az arabok által kifejlesztett élethossz-számításokat, a részeket, viszont készséggel él a Kepler által kitalált új, tisztán matematikai logikájú eszközökkel, az úgynevezett minor aspektusokkal. Persze nem csoda, hogy a csupán a kérdõasztrológiában õrzõdik meg a régiek el nem ferdített tudása: a 17. század folyamán az uralkodók egyre inkább a tudomány iránt kezdenek érdeklõdni, ezzel együtt pedig kevésbé érzik szükségét udvari asztrológusnak. Ennek folyományaként pedig a gyakorlatban szinte csak a kevés idõt igénylõ kérdõasztrológia marad meg.

A kor asztrológiája súlyos betegségekkel küszködik. Legyengíti, hogy miután évszázadokig a csillagászathoz kapcsolódva létezett, most magára és világkép nélkül marad. Hiába próbálkoznak egyesek azzal, hogy bevezessék a természettudományok közé, ez az igyekezet hamarosan egyértelmû kudarccal zárul. Nem is meglepõ: az asztrológia ugyanis valóban nem tehetõ olyan értelemben tudománnyá, ahogyan a természettudományok magukat meghatározzák. Ebben az idõben viszont a humán tudományok még gyerekcipõben járnak, a ?tudomány? ? csakúgy, mint sokan ma is szeretnék látni ? csak az elméletileg megalapozott, mérhetõ eredményekkel megközelíthetõ természettudományt jelenti. Aztán nem kedvez az asztrológiának az erõltetett ptolemaizmus és a nyomában járó kísérletezõkedv, amely nyomán bevált eszközök tucatjait szórják a szemétre. Mindezt pedig betetõzi az, hogy a kimûvelt elmék végül elfordulnak az asztrológiától, a nyomukban járó, szerényebb képességû érdeklõdõk viszont már nem értik meg, így kezükben egyre silányabbá válik.

Mindezen változásokat a legjobban a korszak legjellemzõbb asztrológusán, Jean-Baptiste Morin-en mérhetjük le, akit méltán tart elõfutárának a 20. század csillagfejtése. Morin egyszerre testesíti meg magában a kor erényeit és hibáit. Javíthatatlan tradicionalistaként nem anyanyelvét, hanem a latint választja mûve, a Francia asztrológia megírására. Kiváló megfigyelésekkel gazdagodva kutatja elõdei munkáit, feltétlen Ptolemaiosz-hívõ, és éles kritikákkal illeti közvetlen elõdeit, legfõképpen Cardanót. Emellett viszont a héliocentrikus felfogást elutasító, bigott katolikus, aki egy alternatív, deista megközelítésû természettudomány megteremtésével próbálkozik. Miután azonban minden téren vereséget szenved, kísérlete nem értékelhetõ többre ? mindenféle, a szintézisben kiemelkedõ erénye ellenére ?, mint egy groteszk, anakronisztikus próbálkozás.

Érdekes és tanulságos olvasmány ez a Francia asztrológia. Huszonhat könyvre osztott mûvébõl mindössze hat foglalkozik szûkebb értelemben vett asztrológiával; a többiben a protestánsok vagy kortárs természettudósok, mint Gassendi, vagy filozófusok, mint Descartes ellen ágál, saját, teológiai ihletésû kozmológiát épít, és persze elõdeivel vitatkozik. A neki nem tetszõ elméleteket, mint az arab eredetû technikákat vagy velõsen intézi el, vagy hosszasan és kíméletlenül kritizálja. Az asztrológiai mûvek és technikák magabiztos ismeretét viszont a saját felfogású ésszerûsége oltárán áldozza fel. Ha csak a neki nem tetszõt szórta volna ki, talán máshogy alakul az asztrológia története késõbb. Ám Morin nem állt meg itt: a Ptolemaiosz által mellõzött ágazatok, a kérdõ- és idõválasztó asztrológia létjogosultságát megkérdõjelezve huszadrangú helyre fokozza le õket, mint amelyek legfeljebb néhány helyzetben használhatók.

Morin mûve a csillagfejtési irodalom felé mutat. Zárványként megmarad benne valami az egyetemes asztrológiából, de a munka legnagyobb részét a születési asztrológia teszi ki, amelynek Morin szinte kizárólagos szerepet tulajdonít. Ilyen kezdet után persze nem is meglepõ, ha a kontinentális területen az õ nézetei gyökeresednek meg.

Osthanes