Asztrológiai cikkek

Osthanes cikkei

A tudományok királynõje (2006.APR.03. 18:53:43 )

Az asztrológia története

7. A reneszánsz és a kopernikuszi világkép

A 14. századtól a tudomány és a mûvészet érdeklõdése az antik világ felé fordul. Lassan beköszönt a reneszánsz kor. Elõször a római ókor áll a figyelem központjában, mivel a görög nyelv Európában ekkor még alig ismert. Amikor viszont az összeomló Bizánci Birodalomból menekülõ görög értelmiségiek Nyugaton lelnek új otthonra, Európa hamarosan felfedezi a görög mûveltséget.

Az ókori asztrológia felfedezése lassan halad. Ugyan Tivoli Plató már a 12. században lefordítja Ptolemaiosztól Az égitestek hatásai címû munkát, a kortárs asztrológia továbbra is az elõdök által kitaposott ösvényen halad. A 14-15. században az asztrológia megjelenik a királyok udvarában is, de ekkor már nem születnek nagyszabású munkák. Az olyan mûvek, mint Prosdocimo de Beldomandi vagy Lorenzo Bonincontri idõválasztó asztrológiai értekezései, csupán a régebbi szakirodalom összefoglalásai. Kivész az újító szellem, és amit a reneszánsz hoz magával, az inkább zavarbaejtõ, mintsem megújhodást mutató változás.

Az asztrológia megfogalmazási módját mindig nagyban befolyásolta az éppen uralkodó világkép. A görögök Arisztotelész és a sztoikusok természetfilozófiája keretén belül építették fel az asztrológia rendszerét, amelyet késõbb az újplatonizmus is befolyásolt. Az arabok, akiknél az asztrológia eggyé vált a csillagászattal, folytatták mind a ptolemaioszi racionális, mind a dórotheoszi tapasztalati vonulatot - mindezt vagy muszlim, vagy keresztény, vagy zsidó monoteista felfogásban. A középkorban számos alkalommal folyt arról a vita, hogy vajon az asztrológia összeegyeztethetõ-e a kereszténységgel, vagy úgy általában arról, mennyire lehet tudománynak tekinteni a "bírálati asztrológiát", szemben a "természeti asztrológiával", azaz a csillagászattal.

Még a reneszánsz tudósok is ellenkezõ harcálláspontokat vettek fel. Pico della Mirandola dühösen kirohant az asztrológiával szemben, míg Marsilio Ficino védte azt. Ám a reneszánsz elméket nem igazán foglalkoztatta koruk kiforrott, ám alkotóerejében már megkopott asztrológiája: az ókor felé fordultak, csodálattal tekintve az újplatonizmussal rokon, mágikus asztrológiára, illetve Ptolemaioszra, aki tudományos köntösbe bújtatta az csillagok értelmezésének mûvészetét.

A reneszánsz tudósok fáradhatatlan kutatásai, valamint a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése megnyitotta az utat ahhoz, hogy az asztrológiával összeforrt csillagászatban is új eredményekre jussanak. Miko³aj Kopernik Cicero és Plutarkhosz mûveit olvasva rátalált arra az elméletre, amely végsõ soron szamoszi Arisztarkhosztól származik, miszerint a Világmindenség középpontjában nem a Föld, hanem a Nap helyezkedik el. Ez a késõbb helyesnek bizonyult elgondolás több, mint másfél évszázadon át küzdött a hagyományos geocentrikus felfogással, míg a végén gyõzelmet aratott.

De ezzel együtt az asztrológia hanyatlása is megkezdõdött. Miután a csillagászat és az asztrológia összekapcsolódott, az asztrológiai világkép egyben csillagászati világkép is volt. Azzal, hogy a csillagászatban áttörés következett be, az asztrológia lényegében világkép nélkül maradt. Ezt a kutatók hamar felismerték, így az asztrológiát egyre kevésbé tekintették tudománynak, mint inkább tapasztalatok gyûjteményének, amely nem rendelkezik koherens háttérrel. Persze ehhez még évszázadok kellettek: mégis ez indította el az asztrológiát a lejtõn.

A korszellem változása alól a 16. század kiváló asztrológusai, Luca Gaurico, Johannes Schöner, Johannes Garcaeus, Cyprian Leowitz, Girolamo Cardano és Francesco Giuntini sem tudták kivonni magukat. Ptolemaiosz iránti lelkesedésük arra indította õket, hogy racionális alapokon állva reformálják meg az asztrológia rendszerét. Önmagában ez még nem is lett volna baj, ha nem a szellemi erjedés közepette próbálkoztak volna stabil alapok megteremtésével. Csak éppen amit tettek, már nem volt idõszerû: a csillagászat fejlõdésével párhuzamosan haladó világkép-változás nem tette lehetõvé, hogy próbálkozásaik hosszú életûek legyenek.

A reformáció szintén az asztrológia ellen dolgozott. Bár barátja, Philipp Melanchthon favorizálta az asztrológiát (az õ nevéhez fûzõdik a második nyomtatott Ptolemaiosz-kiadás), maga Luther elítélõen nyilatkozott róla. A 16. század végén aztán a katolikus egyház is ellene fordul: 1586-ban V. Sixtus pápa bullát adott ki, amelyben betiltja az összes elõrejelzõ technikát, beleértve az asztrológia minden ágazatát.

Ebben az idõszakban már csak az uralkodók kegye segít az asztrológia létfenntartásában. Az európai királyok és királynõk továbbra is élvezik az asztrológusok segítségét: asztrológiai szolgáltatásuk révén olyan misztikus alakok is tevékenykedhetnek, mint I. Erzsébet angol királynõ bizalmasa, John Dee, vagy a Rudolf császárt szolgáló csillagászok, Tycho Brahe és Johannes Kepler.

A 17. századdal viszont elérkezik az asztrológia történetének utolsó elõtti felvonása. Ez Kepler és Newton százada, amikor a csillagászat és a fizika eredményei az utolsó szöget is beleverik az asztrológia koporsójába.

Osthanes