Asztrológiai cikkek

Osthanes cikkei

A tudományok királynõje (2006.MAR.09. 21:00:11)

Az asztrológia története

3. A késõ ókor és Bizánc

A 2. századtól fokozatosan enyhülni kezdett az asztrológiát körülvevõ, eleinte bizalmatlan légkör. Nikaiai Antigonosz például már publikálhatta Hadrianus születési képletét gyûjteményében, igaz, csak a császár halála után. A helyzet változását jól jelzi a következõ századok gazdag asztrológiai irodalma, amelynek virágzását csak rövid idõre szakította meg a 3. század zûrös politikai helyzete, de amelyet érdemben még a kereszténység 4. századi államvallássá emelése sem formált át.

A kor asztrológusai alapvetõen nem hoztak újat. Legtöbbször elõdjeik munkásságát dolgozták fel, a legkiválóbbak pedig összefoglalásaikban visszanyúltak a legkorábbi szerzõkig. Ezt az eljárást két mûben is viszontláthatjuk. Iulius Firmicus Maternus, a 4. század elején élt római szenátor nyolc könyvet szentelt az asztrológia témájának. Ebben a fõként születési asztrológiával foglalkozó, ám elméleti eszmefuttatásokat és moralizálást is tartalmazó, terjedelmes munkában gyakran utal a legkorábbi, manapság már nem olvasható asztrológusokra; felbecsülhetetlen értékû, annak ellenére, hogy számos félreértéssel is találkozunk. De talán még jobb példa az a viszonylag rövid, ám a teljes asztrológiát átfogó összefoglalás, amelyet thébai Héphaisztión készített az 5. század elején. Három könyve a három asztrológiai ágazatot tárgyalja hierarchikus rendben: elsõnek az általános, másodikként a születési asztrológiát, és ehhez járul a harmadik könyv, amelyben a más szerzõk által gyakran elhanyagolt kezdõasztrológia összefoglalása olvasható. A legfõbb forrásai jól mutatják, mely mûveket tartották a legfontosabbaknak: Ptolemaiosz és Dórotheosz mûveit. Héphaisztión viszont sokat idéz más szerzõktõl, a Nekhepszó-Petoszirisz gyûjteménybõl, Ptolemaiosz értelmezõitõl, Pankhariosztól és Porphüriosztól, és más, kevésbé ismert íróktól.

A fennmaradt Ptolemaiosz-szöveggel összevethetõ Héphaisztión-helyek alapján az asztrológiai irodalom egyik alapvetõ jellegzetességére is fény derül. Mégpedig arra, hogy az irodalmibb szövegekkel ellentétben az asztrológiai mûveket nem tartották sérthetetlennek: az aktuális kor elképzeléseinek és az olvasóközönség érdeklõdésének függvényében, praktikus szempontok alapján lerövidítették, átdolgozták a munkákat, betoldottak részleteket, ezért a legtöbb esetben szinte nem is dönthetõ el, hogyan is nézett ki az eredeti. Gyakran készülnek kivonatok: Héphaisztión mûvébõl például négy különbözõ kivonat maradt ránk. Másik jellemzõ vonás az anonim munkák gyakorisága, illetve a mitikus elõdök neve alatt keringõ, úgynevezett eponim mûvek nagy száma. Az i. e. 3. századtól egészen az érett középkorig garmadával találunk Hermész neve alatt megjelent iratokat, amelyek a legváltozatosabb idõszakokban íródtak, és hasonlóan sokszínû tartalommal is bírnak.

De a hitelesnek tekinthetõ mûvek is változatos formájúak. Egy ideig virágzik a Dórotheosz nyomdokát követõ, fõként a köznépnek szóló, kezdõasztrológiai tanköltemény (Anubión, Manethón, Maximosz), az asztrológiai bevezetés (Paulosz) és a kommentár (Pankhariosz, Porphüriosz, Proklosz, Olümpiodórosz, Démophilosz). Ritka a nagyobb lélegzetvételû, összefoglaló vagy kizárólag a születési asztrológiának szentelt munka: ebben a korban az asztrológusok ritkán élvezhették vagyonos elõkelõk bõkezû támogatását. A történelmi helyzet változása az asztrológiai irodalomra is rányomta a bélyegét: a Római Birodalom nyugati felében, ahol az 5. század folyamán barbár királyságok alakultak, az asztrológia mûvelése megszûnt. A már addig is inkább a keleti birodalomfélben mûvelt, a görögül beszélõ nagyközönség számára íródott munkák száma is fokozatosan csökkenni kezd. Ugyan Bizáncban sohasem merült feledésbe, koronként azonban eléggé háttérbe szorult: az utolsó ókori asztrológusként számontartott, 6. századi Rhétorioszt követõen egyre ritkábban bukkannak fel újabb nevek. Ebben az idõszakban az asztrológia súlypontja máshová tolódik át.

Ennek bemutatásához azonban egy kicsit vissza kell tekinteni az idõben. Korábban nem írtam róla, hogy az idõszámításunk elõtti századokban az asztrológia nem csupán a késõbbi Római Birodalom területén hatott. A görögök asztrológiája eljutott keletre, Perzsiába és Indiába is. Mivel a politikai egység hamar megbomlott, és a Szeleukidák helyét a párthusok terjeszkedõ birodalma foglalta el, a perzsa és indiai asztrológia külön utakon fejlõdött tovább. Az indiai asztrológia mai napig folyamatosan jelen van, kissé félrevezetõ név alatt "védikus asztrológiaként" ismert, noha a görög eredetet egyértelmûen mutatja a technikai szókészlet, amely eltorzult alakú görög szavakból áll. A legkorábbi indiai asztrológusok ezt jól tudták: a 2. századi asztrológiai alapmû, Szphudzsidhvadzsa könyve, a Jávanadzsátaka címe nem más jelent, mint "görög asztrológiát". Hasonlóképpen elkülönült fejlõdési utat járt be a perzsa asztrológia, amelybõl sajnos egyetlen munka sem maradt fenn, így csak a kezdetben többnyire perzsa származású arab asztrológusok révén ismerjük elképzeléseit.

Miközben a bizánci asztrológia, ugyanúgy, mint más tudományok, a 7. századtól kezdve sorvadásnak indul, Keleten új hatalom jelenik meg: az arab világbirodalom. A gyorsan terjeszkedõ birodalom a 7-8. században szinte pillanatok alatt hódítja meg a Közel-Keletet, Észak-Afrikát, és csakhamar a Pireneusi-félszigetet is. A felvilágosult kalifák támogatják a tudományokat, így a filozófia, építészet és orvostudomány mellett az asztrológia is virágzásnak indul. Noha az arab nyelven író szerzõk szinte ott folytatják, ahol a görögök abbahagyták, új gondolatok is megjelennek, amelyek az indiai és perzsa asztrológiából származnak. Ezzel veszi kezdetét a 8. században az asztrológia második virágkora.

Osthanes