Asztrológiai cikkek

Osthanes cikkei

A tudományok királynõje (2006.MAR.07. 20:22:56)

Az asztrológia története

2. Az asztrológia tudományának kidolgozása

A Római Birodalomban nem volt könnyû asztrológusnak lenni. Igen kevesen kerültek olyan kivételezett helyzetbe, hogy a császárok vagy más fõemberek személyes tanácsadókká, bizalmasaikká fogadják õket. Ilyen volt Thraszüllosz, Tiberius személyi asztrológusa, vagy annak fia, Balbillosz, aki Claudiust és Nerót egyaránt szolgálta, és jutalomképpen magas állami tisztségeket viselhetett. Az asztrológusok és a mindenféle technikával dolgozó jósok veszélyt jelentettek a politikai berendezkedésre, hiszen az egyszerû közember is tudakozódhatott náluk a császár halálának idejérõl és körülményeirõl. Az elõkelõbbek pedig - fõként miután kiderült, bizony nem csak a Iuliusok és Claudiusok adhatnak császárt - nem ritkán saját hatalmi ambícióikat ápolgatták, ha kedvezõ jóslatokat kaptak. Ezért hát a Caesarok idõrõl-idõre kiûzték Rómából a mágusokat, asztrológusokat és más jövendõmondókat, az életükrõl tudakozódókat pedig látványos felségsértési perekben ítélték halálra.

Minden bizonnyal egy ilyen intézkedés sújtotta Marcus Maniliust, az elsõ fennmaradt asztrológiai munka 1. század eleji szerzõjét. A latin költõ nem tudta végigvinni a célkitûzését, így öt könyvbõl álló tankölteménye torzóban maradt. Ám a tény, hogy a téma már rátalált megverselõjére, mutatja, mennyire megindult az érdeklõdés az asztrológia iránt. Vélhetõen a század végén ennek az igénynek a kielégítésére íródott szidóni Dórotheosz görög nyelvû, szintén öt könyvbõl álló költeménye, amely Manilius munkájával, az Astronomicával szemben inkább a gyakorlatias megfontolásokra, mint a költõi szépségre helyezte a hangsúlyt. Dórotheosz munkája hatalmas vállalkozás volt: a mûvészileg nehezen megformálható témaválasztás ellenére olyan sikeresen foglalta össze a születési és a kezdõasztrológia akkori gyakorlati tanait, hogy még évszázadokkal késõbb is alapmûnek számított: az arab asztrológiára például ez a mû gyakorolta a legnagyobb hatást.

Dórotheosz mûvét a nagyközönségnek szánta: négykönyvnyi terjedelemben tárgyalja a születési asztrológiát, benne az élethossz meghatározását, az egyes életterületeken várható eseményeket, valamint részletesen szól a prognózisról is, azaz hogy a várható események mikor következnek be. Ötödik könyvében pedig a kezdõasztrológiáról ír, azaz hogy mikor célszerû bizonyos tevékenységekbe fogni, kezdve a legegyszerûbb, mindennapi dolgoktól, de olyan komoly témákat is tárgyalva, mint a hajó vízrebocsátásának legkedvezõbb idõpontja. Sajnos a mû eredeti formájában nem maradt ránk: a késõbbi szerzõk egyenes idézeteibõl vagy parafrázisaiból ismerjük; ám rendelkezésünkre áll egy perzsa fordítás nyomán készült arab átdolgozás, amely számos rövidítése és kiegészítése ellenére átfogó képet nyújt az eredeti, példaképleteket is tárgyaló mûrõl.

Aligha túlzás azt állítani, hogy Manilius, de méginkább Dórotheosz innen-onnen válogató, de saját elképzeléseket is bizonyára tartalmazó mûve keltette fel az igazi érdeklõdést az asztrológia iránt. Kedvezõ körülményeket biztosított az asztrológiát körülvevõ légkör fokozatos megváltozása is. A 2. században három igen különbözõ karakterû ember figyelme fordult az asztrológia felé, akik mindhárman hosszú századokra meghatározták az asztrológia arculatát. Közülük az elsõ talán athéni Antiokhosz volt, aki a korábbi irodalom megállapításait egy bölcs asztrológiai bevezetõben foglalta össze, másik mûvében, a Kincsestárban pedig kidolgozta az asztrológia egységes terminológiáját. Aztán a század végén egy gyakorló asztrológussal is találkozhatunk, aki nemcsak összegyûjti elõdjeinek megállapítását, hanem ezeket tapasztalatával is szembeállítja: Vettius Valensrõl van szó, aki a terjedelmes, kilenckönyvnyi Asztrológiai gyûjteményében részletes leírást ad a születési asztrológia akkori gyakorlatáról.

Valens mûvéhez képest az alexandriai csillagász, Klaudiosz Ptolemaiosz asztrológiai monográfiája egészen rövidke kis értekezés. Mégis ez a munka, a késõbb Tetrabiblosznak, "Négyeskönyvnek" nevezett Apoteleszmatika, vagyis Az égitestek hatása az egész asztrológiatörténet legnagyobb hatású mûve. A gyûjtõ-rendszerezõ Antiokhosszal és a Közel-Keletet beutazó, kritikus szemléletû, mélyen vallásos gyakorló asztrológus Valensszel szemben Ptolemaiosz csillagász, egy sztoikus és arisztoteliánus nézeteket valló tudós, aki Arisztotelész természetfilozófiáját egy nagyszabású, részleteiben is kidolgozott csillagászati világkép kidolgozására használta fel, ezzel egyszersmind igazolva annak megállapításait. Csillagászati mûvei függelékeként hasonló tudományos igényességgel dolgozta fel az asztrológia tanait is, igen komolyan véve és fontos szerepet szánva neki kozmológiájában. Átgondoltsága, kristálytiszta logikája és átfogó perspektívája miatt az Égitestek hatásai úgyszólván az asztrológusok Bibliájává vált, de ugyanez történt csillagászati mûvével is, amely Kopernikusz világmodelljének elterjedéséig - a módosítások ellenére - legfõbb tekintéllyel bírt.

Érdekes munka ez a kis, négykönyvnyi monográfia. Ptolemaiosz bonyolult tudományos modorban adja elõ mondandóját, ez pedig egyes részeken szinte követhetetlenné teszi. Ennek következtében az ókortól napjainkig több tucat kommentárt írtak hozzá, amelyek megpróbálják értelmezni a mester szavait. Ám ez a tudományos megközelítés máshol is tettenérhetõ: egyáltalán nem hivatkozik forrásaira, és amit rendszerébe nem tud beilleszteni, egyszerûen elhagyja. Ezzel az elsõ azok sorában, akik elméleti alapokra támaszkodva dolgozzák át az asztrológia tanait: ez a megközelítés évszázadokkal késõbb végzetesnek bizonyul majd. A kor gyakorlatias asztrológiájára nem is gyakorol túlzottan nagy hatást: az elméleti finomságok iránt fogékony arabok körében nyeri el elõször az igazi elismerést.

Ptolemaiosz hozzáállásának legfõbb kárvallottja a kezdõasztrológia: az elsõ könyv általános bevezetõje után egy könyvet szentel az általános és kettõt a születési asztrológiának, ám a kezdõasztrológia egy-két futó megjegyzést leszámítva teljesen mellõzötté válik. Mindaz viszont, amit az asztrológia többi területén lefektetett, késõbb a viták ellenére is kánonná vált. De ehhez még évszázadokra volt szükség.

Osthanes